Interjúrészletek

Lidia (90):

„Gyakran jártunk a határon túl, Magyarországon, még akkor is, amikor az oroszok ott voltak. Régebben minden évben kirándulni mentünk oda Gyenge atyával. Busszal mentünk át – ez a busz a vasfüggöny feloldásáig hetente kétszer közlekedett, ez volt az egyetlen lehetőség a határon való átjutásra. De ott pontos űrlapokat kellett kitölteni – nagyon szigorúan szabályozták, mit lehet magával vinni és mit nem. Például, hogy mennyi pénzt lehet magával vinni – természetesen a legtöbb ember kabátzsebe így is tele volt be nem jelentett készpénzzel. De még így sem volt egyszerű a vásárlás: bár sok olyan dolog volt, amit szerettünk volna megvenni, a lista arról, hogy mit lehetett visszavinni Ausztriába, nagyon korlátozott volt. Ha valami nem felelt meg a határőröknek, akkor vagy eltették, vagy akár a konténerekbe is kidobták. Amikor az apósom meghalt, fekete ruhára volt szükségünk a temetéshez. Akkor átmentem a szomszédommal a határon, és ott vettük meg a ruhát – a visszaúton három-négy réteg ruhát vettünk fel, hogy a határőrök ne vegyék észre. 1989-es megnyitás után mindez sokkal egyszerűbbé vált, és manapság már egyáltalán nem is téma. Igaz, még mindig magunkkal visszük az útlevelet vagy a személyi igazolványt, de ez általában senkit sem érdekel.“

Isabella (80):

„A határ sokat jelent számomra, mert nagyon sok barátom és ismerősöm van Magyarországon. Emlékszem, régebben, a határnyitás után, gyakran vásároltunk szalámit, tojást és egyéb élelmiszereket Magyarországon – azok sokkal olcsóbbak voltak, és jó részükben jobbak is. De akkor nagyon óvatosnak kellett lenni az osztrák vámosokkal, akik gyakran jól lakomáztak a mi költségünkre - mert ezek közül sok mindent nem lehetett átvinni a határon. De mi is ravaszak voltunk: a libatollak Magyarországon is nagyon olcsók voltak. És négy másik nővel együtt minden hónapban elmentem a fodrászhoz. Ott egyszer vettünk 5 kg tollat, betettük egy kendőbe, és a hátsó ülésen ráültünk. Így sikerült átjutnunk anélkül, hogy vámot kellett volna fizetnünk a tollak után. De a vasfüggöny idején nem volt egyszerű átjutni a határon. Akkor még busszal lehetett utazni, de egy bizonyos összeget – A tartózkodásunk során meglátogattunk egy termálfürdőt, és egy magyar családnál szálltunk meg. Ott voltak kelet-német látogatók is, akik szívesen átléptek volna a határon Ausztriába, hogy elmeneküljenek a keleti blokkból. Ma természetesen teljesen más a helyzet, és mindenki örül annak, hogy gond nélkül átlépheti a határokat.”akkoriban körülbelül 1000 schillinget – kellett fizetnünk azért, hogy öt napra Magyarországra mehessünk.”